Ahogy egy kicsit csillapodott a havazás én már csak arra tudtam gondolni, hogy látni szeretném a méhészetet: a kaptárakat, hogy mennyire zárta körül őket a hó, és az érintetlen fehér hó szépségét a völgyben. Robi is elvileg támogatott ebben, de a kocsink csendesen álldogál a mínuszok óta a házunk előtt és várja a jó időt : ), így kijutni együtt nem tudtunk. Józsi eleinte húzódozott az ötlettől, hogy kimenjünk, ő is a hegyen lakik... Aztán kisütött a nap és jött a telefonhívás, hogy menjünk, ha lehet akkor rögtön : ). ( A méhészek nagyon tudják szeretni a bogaraikat : ). Robi haza tudott jönni kicsit hamarabb a munkahelyéről, mi pedig neki indultunk az izgalmas, havas útnak. A kocsit a főút mellett hagytuk és gyalog sétáltunk be a kaptárakig, a 40 centis hóban. Olyan szép és csendes volt minden! Múltkor azt írtam, hogy a levélhullással átláthatóvá vállt a völgy és a kaptárak helye a ház körül, pedig most látszik csak igazán, teljes valójában minden.
A kaptárakat csakugyan nagyon beborította a hó, Mindegyik úgy nézett ki, mintha sapkát és szakállat kapott volna.
Nagyon óvatosan letakarítgattuk, a kijárókat, hogy kapjanak levegőt a méhek és hogy ki tudják hozni az elpusztult társaikat. Nagyon halkan kell ilyenkor dolgozni, mert ha megijednek a méhek, akkor elengedik egymást, "elromlik a fűtés rendszerük" és megfagynak. Józsi hívta fel a figyelmemet arra, hogy a legerősebb családok kijáróinál szinte nincs is hó, mert olyan sok hőt termelnek, hogy elolvad.
Azt gondoltam, hogy mindenütt érintetlen havat találunk, pedig nem is értem hogy gondolhattam erre, mindenhol madarak, őzek, kóbor kutyák nyomaira bukkantunk. A kaptárak mögött bonyolult úthálózatot építettek ki az őzek, és két fészket is találtunk, ahol pihenőre tértek.
Nem vagyok biztos benne, hogy érdemben tudtunk segíteni a méheknek, de az biztos hogy minden állat érzi a törődést, még ha ilyen pici és szúrós is : )).