Józsit megkértem, hogy nézegessük végig a "fészkeket", vagyis a kaptárak első emeletét, hogy megbizonyosodjak arról, hogy nincs- e veszélye annak, hogy rajzás lesz valamelyik családban. Ez akkor történik, ha sok a méz a kaptárakban, a méhek megszorulnak és van új anyabölcső, vagyis új anya születésére van esély. Ilyenkor a méhek elhagyják a kaptárt az anyával együtt és viszik az összegyűjtött méz nagy részét is.
Józsi segített leemelni a kaptár felső emeletét. Őrületesen nehezek, tele vannak mézzel, ami persze, örvendetes hír, akkor, ha nem csak fel-le kell emelgetni... Végig lapozgattam a kereteket. Mindegyiken megtaláltuk az anyát, de anyabölcsőnek nyoma sincs, szerencsére. Szorgalmas, jó családjaim vannak : )!
A képeken a padlizsán formájú építmények az anyabölcsők. Józsi mutatott néhányat, amiket a napokban szedett le, vagy éppen most készült leszedni. Ezek után kutattunk az én kaptáraimban is, szerencsére most sikertelenül.
Ez pedig én vagyok a művelet közben. Józsi készítette a fényképeket.
Már éppen indulni készültünk, amikor Józsi észrevette, hogy az ő kaptárai egyikéből rajzani fognak a méhek. Először az anyát, hozta ki néhány dolgozó. Az anya nem igazán tud repülni, úgyhogy közrefogja, segíti őt néhány munkásméh, mint ahogy a biciklis versenyeken segítik a csapattársak az esélyes versenyzőt. Nagyon gyorsan repült ide-oda ez a kis csapat középen az anyával úgy, hogy néha még a fejemet is be kellett húzni, nehogy nekem repüljenek. Józsi ekkor bezárta azt a kaptárt, amiből szöktek a méhek. Hátha eltűnik az anya és akkor nincs kit követni a többieknek. Várakoztunk, miközben a visszatérő méhek zúgtak búgatak értetlenül a kaptár körül. Kis idő elteltével Józsi kinyitotta a kaptárkijárót, hogy lássuk mi történik. Ömleni kezdtek kifele a méhek, mint a víz, ami átszakítja a gátat.
A következő pillanatban a több ezer méh ellepte a légteret. Csak úgy feketéllett tőlük az ég.
Egy darabig össze vissza repkedtek. Legalábbis az én tapasztalatlan szememnek, zűrzavarnak tűnt ez az állapot. De pár perc elteltével a méhek mindannyian a diófa fele vették az irányt. Ott csoportosultak a lombkorona körül.
A diófa egy jó magasan levő, villás ágát nézték ki maguknak, hogy véletlenül se lehessen leszedni őket : (. Egy idő után olyan lett a diófa ága, mintha mogyoró öntetbe mártották volna. Lenyűgöző látvány volt.
Én persze fel szerettem volna mászni a fára, hogy közelebbi képeket készíthessek vagy, hogy mégis megpróbáljam leszedni őket, de Józsi veszélyesnek találta, nem engedte. Viszont a kocsival a fa alá állt, hogy a tetejére mászhassak és közelről láthassam, fényképezhessem a rajt.
És íme egy kép a vidám méhészről, aki nem azon bánkódik, hogy vesztett egy családot, hanem örül, hogy a tanonc ilyet is láthatott...
Az utolsó képet másnap reggel, az akácméz pörgetése előtt fényképeztem. A késő délután és az éjszaka ilyen szép fürtben rendeződtek össze a méhek, aztán a kora délelőtti tájoláskor váratlanul újra ellepték az eget, csoportba szerveződtek és elmentek örökre. Valami védett helyen fogják meghúzni magukat: padláson vagy fa odvában. Nem válnak vad méhhé, a házi méh, mindig házi méh marad.