Őszi méhészet

Hosszú idő után végre újra kilátogathattam a méhekhez. (Robi betegsége két hete megváltoztatta az egyébként jellemző életritmusunkat, aminek az is része, hogy péntekenként pár órát a méhekkel töltünk. Robi szerencsére már jobban van, így a régi rend is kezd helyreállni.)
Józsi azzal kezdte, hogy az egyik füstölőbe gázolajat öntött, majd meggyújtotta. Így égette le a kátrányt a régi füstölőről, amivel nagyon sokat vacakoltunk az utóbbi időben, mert sosem tudtuk rendesen lecsukni. Miután leégett a gázolaj, a kaptárvassal lekapargatta a kátrányt és olyan lett a füstölő, mint új korában.



Józsi megjegyezte ,- a maga módján - hogy "érdemes volt kijönnöm (nekem), mert megint tanultam valamit". Én ilyenkor mindig arra gondolok, hogy mindig érdemes kijönnöm, mert mindig rengeteget tanulok. Ez a mai napra különösen jellemző volt.
Az újjászületett füstölőben füstöt raktunk. Most először a nyárfa darabkákra tettünk kakukkfüvet is, ami állítólag jó az atkák ellen ilyen formában is.  Kicsit olyan volt így füstölni, mintha grilleztünk volna. A finom kakukkfű illatra korgott a gyomrunk... : )).
Józsit kértem, hogy azokat a családokat nézzük át, amiket később vettem, illetve csináltunk.
A kedvencemmel, a legszélsővel kezdtük. Ez az a család, amit akkor csináltunk, amikor Bakonyára anyarács nélkül kerültek a méhek és az anya a felső fiókba is fiasított. A fias kereteket új kaptárba tettük és egy fiatal anyát vásároltam hozzájuk. Ez a család szépen megerősödött, békés és valahogy máshogy búg, mint a többi. Nagyon szeretem őket!
Az a meglepetés ért minket itt is és a többi családnál is, hogy megint nagy mennyiségű méz van a felső fiókban.

Volt ahol két tenyérnyi lepecsételt mézet is találtunk. Józsinak az az ötlete támadt, hogy kezdjük el leszorítani a méheket az alsó fiókba. Így a fészek fölé is takaró nejlont tettünk és a méztér fölé is. Mindegyiket persze a sarkánál visszahajtva. Józsi úgy magyarázta, hogy a méhek le fognak menni és azt a mézet, amire szükségük van a méztérből le fogják hordani. Ha marad fenn méz két lehetőségem van: vagy kipörgetem vagy elteszem a méheknek tavaszra, hátha szükségük lesz rá. Erről nekem kell döntenem.

A fészkek is nagyon szépek mindenhol. Nincs szükség arra, hogy etessem a méheimet.  Szép mézkoszorú van mindenütt. Az anya már nem fiasít. Nyílt fiasítást már nem igazán látni, fedettet is keveset. Sok lép virágporral van tele, ami majd a koratavasszal születő méhecskéké lesz.

Heréket sem láttunk a kereteken. Ilyenkor ősszel legtöbbjük kiöregszik és elpusztul, de olyan is előfordul, hogy kiéheztetik őket azzal, hogy leszorítják őket a mézes keretekről. Márpedig a herének nem jut máshonnan ennivaló: nem repül ki gyűjtögetni. Lefényképeztem egy dolgozó méhecskét, amint épp egy beteg, gyenge herét cipel ki a kaptárból.

Sokszor kerültem bajba az év folyamán, amikor kivettem a kereteket a kaptárból és nézegetés közben elfelejtettem, hogy hogy is vettem ki melyik felével. Józsi most elmagyarázta, hogy mi az ami segíthet. A mézkoszorú a keret felső részében, szivárvány szerű ívben helyezkedik el. A szivárvány szára kicsit a kaptár hátsó felénél mindig hosszabb.  Elöl a kijáró van a közlekedéshez több hely kell. Vagyis mindig úgy kell visszarakni a keretet, hogy hozzám közelebb legyen a szivárvány hosszabb szára.

A méhek a meleg őszi idő miatt sokat járnak inni. A patakra is és a kaptárak közelébe kirakott itatóba is.

A méhészetbe lassan beköszönt az ősz. A meleg miatt még nyárias a hangulat, de a növényzet, a méhek viselkedése, az illatok, a sok szajkó rikoltozás már az őszt jósolja. A vaddohány papagájai kitollasodtak, virágzik a csicsóka, imádkozó sáska "látogatja" a kaptárakat és egy jó nagy szatyor birsalmával tértem haza.





Méhviasz

 Méhviaszt olvasztottunk. Úgy vártam ezt a napot, mint gyermekkoromban a kirándulós napokat. Már előző este összepakoltam minden szükséges felszerelést, háromszor megnéztem, hogy szép idő lesz-e és az estét is szívesen lerövidítettem volna : ). Nekem gyengém a méhviasz. Szeretem az illatát és annyi tervem van, hogy mi mindent lehetne készíteni belőle...
Úgy csináltuk, hogy a fedelezéskor leszedett és jól átmosott viaszt, valamint régi, már tönkrement (viaszmoly ette) lépeket egy nagy üstbe tettük és ráöntöttünk két-három vödör vizet. Időszűkében nem fával, hanem gázrózsával melegítettünk alá és szép lassan olvasztani kezdtük a viaszt. Közben többször megkevertük, hogy le ne égjen. Mikor már szépen egybeolvadt a sokféle, sokszínű viasz, Józsi szűrővel kimerte belőle a piszkokat, (kaptárból leszakadt fadarabokat, drótokat, illetve a fiasítás során keletkezett vékony hártyaszerű réteget, ami fekete csomókká áll össze a viaszban). Ezután hagyni kell kihűlni és a megkeményedett viaszkorongot ki lehet egyben emelni a vízből, az üstből.

Józsival közösen olvasztottuk be a viaszt én viszont megkértem, hogy had csináljunk nekem is külön egy kis adagot, hogy kísérletezgessek vele itthon (viaszkrétáról, gyertyaöntésről, kozmetikumokról álmodozom ; ).

Józsi így egy régi viaszkorongról lepucolta a sötétebb réteget, hogy szép világos legyen a viasz amit a végén kapunk. A korong felét kis darabokra vágta fejszével és egy edényben, folyamatos kevergetés mellett felolvasztottuk. Elképesztő jó volt inhalálni töményen ezt az illatot. Egyébként Józsi is bevallotta, hogy ő is nagy rajongója a méhviasznak. Apukája mindig télen vagy koratavasszal olvasztott és beterítette a méhviasz illat az otthonukat.

Miután felolvadt a viasz, muffin formákba töltöttük és megvártuk míg megszilárdul.

Mikor hazavittem őket a gyerekek lelkesen szaglászták és mindenki kért egyet a saját kis kuckójába, "légfrissítőnek".

Írtam már, hogy méhészkedni nagyon jó?!



Az atkák elleni harc folytatódik

A múltheti pörgetés alkalmával lefedelezett viaszból szépen kicsepegett a méz, így lehetőség nyílt arra, hogy újra keverjünk egy olyan koktélt, ami védi a méheket az atkáktól. Ez úgy zajlik, hogy Józsi átmossa a viaszt, így ha maradt benne egy kis méz, az is a hordóba kerül. A tiszta viaszt félre teszi, a mézet pedig felönti vízzel, hozzáadja a Méhpatikás kakukkfüves készítményt és egy kis ecetet. Ez idő alatt én óvatosan összeszedem a műanyag palackokat, amik a kaptárkijáróban várakoznak a múltkori etetés óta. Óvatosan kell kiszedni őket, mert ha zökken egyet a palack, akkor könnyen támadnak a méhek. Egy kaptárnál voltam óvatlan, figyelmetlen és rögtön kaptam is négy csípést. Ennek ellenére nagyon szeretem ezt a feladatot, mert közvetlenül a kaptárak előtt kell végig menni, "csúcsforgalomban". A teljes testem körül ide oda repkednek a méhek és, ha ügyes vagyok, egyáltalán nem bántanak. Amikor pedig a kijáróhoz nyúlok a palackért érezni, hogy ventilátor erejével hűtik a kaptárt a szorgalmas méhecskék a nagy hőségben. Hihetetlen nagy szelet csapnak!
Miután beszedtem a palackokat, cseréltünk. Én töltöm meg őket a mézes, gyógynövényes folyadékkal, Józsi pedig visszateszi a helyére. Most már a méheken a sor, pár nap alatt szépen elhordják.



Pakolászás

Mindig az a helyzet, hogy miattam kell rohanni. Ha gyerekek nélkül megyek méhészkedni, akkor azért, hogy időben hazaérjek, tudjak főzni, altatni, szeretgetni...Ha családostul megyünk ki, akkor pedig Borika napirendjéhez kell alkalmazkodni, így megint csak kapkodunk, kapkodok. Vagyis soha nincs idő a nagyobb munkák után rendesen elpakolni. Mivel Józsi rengeteget dolgozik egyébként is és a méhészetben is (ő nyírja a füvet, készíti elő az atkaírtáshoz szükséges készítményeket, gondoskodik a fedelezéskor keletkező méhviaszról stb.), ezért most úgy gondoltam rajtam a sor. Ambrussal felkerekedtünk és rendbe raktuk egy kicsit a házikót. Egy polcra gyűjtöttük a szerszámokat, egy sarokba a takaró fóliákat, egy másikba a szöktetőket. Ambrus sokat segített, de leghosszabb ideig a nagyon régi, gyönyörűséges pároztató házikókkal bíbelődött. Szép sorba rendezte őket az asztalon.

Persze utána egy kicsit megnéztük a méheket is és jutalmul, hogy ilyen ügyesen kitakarítottunk : ), szedtünk egy fél kosár finom almát és egy fél kosár csigaházat csak úgy, mert nagyon szépek voltak: kicsi csíkosak és nagy hófehérek.



Pörgetés 5.

A legkalandosabb pörgetésen vagyunk túl. Izgalmas, nagyon hosszú napunk volt.
Úgy kezdődött, hogy reggel rosszul állt meg Józsi. A pörgető a kocsi akkumulátoráról működik, úgyhogy orral a présház ablaka fele kell állni, hogy össze lehessen kötni az aksit és a pörgetőt. Józsinak kiment a fejéből, hogy így kéne, viszont a vizes füvön megfordulni sem tudott, úgyhogy újra kimentünk a főútig, hogy megforduljunk, majd újra megérkeztünk a méhészetbe. Vicces volt, bár baljós előjelnek is tekinthettük volna...
Az én kaptáraimmal kezdtük. Az első négy kaptárban le kellet rázni és seperni a méhecskéket a keretekről. Bár van már nyolc fiókom, a szöktetéshez, de négyhez még nem gyártottunk kereteket, üres fiókba pedig nem lehet szöktetni...Szúrást nem kaptam és szerintem elég jól ment minden. A második négy esetében könnyű dolgom volt, mert a szöktetőkön szépen lementek a méhek. (Józsinak velük volt nehezebb dolga, mert ilyenkor ő cipeli le a súlyos fiókokat a házba. Köszönet érte...)

Nagyon szépen tele voltak a lépek és sokat kellett fedelezni is. Szép, érlelt, sötét színű, nagyon finom mézet kaptunk. Én egész nap csak nyalakodtam nem bírtam abbahagyni : ))).

Dél körül kicsordogált az utolsó vödör méz, amit a méhecskéim idén nekünk gyűjtöttek, ekkor nekiálltunk Józsi kaptárainak. A munkamegosztás a szokásos volt. Józsi hordta be a fiókokat, én pedig fedeleztem, pörgettem, visszapakoltam. Megállás nélkül dolgoztunk, hogy szürkületre végezzünk és visszapakolhassuk a kaptárakra a fiókokat a kipörgetett keretekkel. Azért kell ezt így, mert már lassabbak a kaptárba húzódott méhek, nem várható kutatás, rablás, viszont minden család ki tudja nyalogatni a lépekben maradt mézet és ezzel nem csak jól laknak, hanem a pörgetéssel roncsolt lépeket kezelik is.

Minden jól is ment volna, de a Ford aksija nem bírta a sok pörgetést, hiába kapcsolta be Józsi időnként, fél nyolckor nem indult az autó, így a pörgető sem működött. Egy pörgetés lett volna vissza...: (.

Józsi elbicajozott segítségért. Addig összeszedtem a szöktetőket, amit lehetett elpakoltam és vártam. A telek régi tulajdonosa jött és "megbikáztatta" az autót, aminek néhány furcsa  hang után, már pörgött is a motorja, így a pörgető is működött. Közben viszont ránk esteledett, a fiókokat csillagfénynél kellett visszatennünk. Ez úgy szokott lenni, hogy Józsi hozza a fiókokat a házból, én pedig teszem vissza. Így is volt a saját kaptáraim esetében és Józsi első nyolc kaptára esetében is. Miután úgy megszúrkodták a sötétben lepotyogó méhecskék a lábam, hogy visítozni tudtam csak, feladtam. Én hordtam a fiókokat és Józsi tette vissza őket és a vaksötétben hallgattam kedves káromkodásait, hogy "milyen okos lány vagyok én, milyen klasszul kitaláltam ezt a cserét...!" ; ) (Őt is szurkálták a sötétben a méhek.)

Tíz órára végeztünk és hazajutottunk mindketten a Forddal : ).



Szöktetés szolidágók között

Feltettük a szöktetőket a kaptárakra, vagyis két nap múlva kipörgetjük a szolidágó mézét. Az is nagyon klassz volt, amikor autóval közeledtünk a méhészet felé és repce, mustár és napraforgó földek között vezetett az utunk, de a legjobban azt szeretem, ha a növény, amiről a méh gyűjt a mi orrunkba is odalóg méhészkedés közben. Így volt ez akácvirágzáskor és így van ez most is, amikor ez a szép sárga vadvirág a szolidágó vagy aranyvessző virágzik.